„Orbán Viktort csak a hatalom érdekli, az emberek nem”

Orbán Viktor taktikus, de nem stratéga, a hatalom érdekli, az emberek nem, és a rendszere a lelkek roncsolásával több kárt okoz, mint a lopása. Így látja Rudas János szociálpszichológus, akit régóta foglalkoztat a jelenlegi rezsim és a hozzá idomuló nép természete.

Orbán csatákat tud nyerni, de a háborút elveszíti

Van esély a kiegyezésre az „aki nincs velünk, az nincs” gorombaságát gyakorló Orbán-kormánnyal?

Esély elvileg mindig van: hir­telen megvilágosodik a főnök, a kedves vezetőnk, és más ember lesz. Nem hiszem. Ő egy kiváló taktikus. Ahol lát valami rést, ami a szempontjainak megfelel, azt érzékeli. De ezek rövid távú meglátások, amiket a szavazatszerzési szándék, a hatalom mozgat. Centralizált hierarchia jött létre, ahol legfölül dől el minden. Miért változtatna ezen? Már 2010 karácsonyán, a legelső Mancs-cikkben megpróbáltam kifejteni: neki nincs stratégiája, nem is jó stratéga. A katonai példánál maradva: egy hadsereg irányításához oda nem engedném. Arra jó, hogy csatákat nyerjen. Az alcímben is ez volt, csatát tud nyerni, de a háborút elveszíti. Hogy mi lesz az országgal, nem izgatja különösebben.

Mi mozgatja Orbán Viktort?

Két dolog mozgatja szerintem. Az egyik valószínűleg egy jelentős kisebbrendűségi érzés, ami talán a gyermekkorával, szüleihez való viszonyával függ össze. Ezt az emberek jó esetben képesek kompenzálni, valamilyen tevékenységgel, alkotással, rossz esetben túlkompenzálnak, erőszakossá válnak, lenyomnak másokat. Szerintem rá az utóbbi igaz, és itt hadd hivatkozzak Freud tanítványára, Alfred Adlerre, aki munkássága nagy részében kutatta ezt a témát. A másik mozgatórugó a magyar származású és sokáig Svájcban élt pszichológus, Szondi Lipót kifejezése, az egodiasztolé, vagyis az énkiterjesztés. Nagyravágyás, ami összefügg a csekélyebb értékűség érzésével, amiből részben úgy tud kitörni valaki, ha benne van a magasabbra törni akarás vágya. Egyébként a hatalom nem szitokszó, főleg egy politikus számára, de Orbán személyiségébe belefér, hogy mindenáron meg akarja tartani a hatalmát, és ehhez gátlástalanul felhasznál minden eszközt.

Az ország fele nagyon szabadulna tőle…

Nem tudom, mit gondolnak az emberek, talán azt, hogy értelmetlen bármit gondolni, mert tenni nem tesznek. Nem szeretnék ítélkezni, miért nem mennek ki tüntetni vagy miért nem vernek oda, mert nem mennek ki, nem vernek oda. Pótlékot keresnek, helyzetet, amiben nem kell szoronganiuk, elkezdik művelni a kertjeiket voltaire-i módon. Ennek van egy pozitív, kreatív oldala, de van egy negatív is, mert elbújnak a gondok elől. Az eszmélés csak zárványokban történik meg. Kis buborékok vannak, ahol egymást cukkoljuk, lelkesen egyetértünk, de ennek kétséges a hatása. A centralizáltság, a hatalom alá szorítottság azt is jelenti, hogy a falvakban szinte csak állami propagandát látnak, és ismerjük a goebbelsi találmányt: ha egy hazugságot sokszor ismételnek, bármennyire abszurd is, elhiszik. És akkor eljutunk az oktatásig, ahol az a cél, hogy szakmát vagy adatot tanuljon a gyerek, de nehogy okosabb legyen és vitatkozni tudjon. Finnországban a pedagógusképzésre túljelentkezés van, ez a legmegbecsültebb szakma, nálunk lasszóval kell fogni őket. Előbb-utóbb jönnek a negatív következmények: kevesebb lesz a gondolkodó ember.

Elképzelhetetlen, hogy Orbán szentül hiszi, amit csinál? Hogy a nemzet, a kereszténység…

Egy szavát sem hiszem. A tanácsadói és a propagandistái mindenfélét elé tesznek, elolvassa, megérti, mert nem ostoba, megvan a magához való esze, de ki tudja, mire gondol, beleértve a cinikus sorosozó, kommunistázó szövegeit. Azt is el tudom képzelni, hogy józan pillanataiban világos számára, hogy erről szó sincs. De nem hiszem, hogy autonóm módon gondolkodna. Nem egy szociábilis személyiség, aki az emberek érdekében cselekszik. Ha nemzetben és kereszténységben gondolkodna, akkor ennek lennének következményei, akkor fájna neki, hogy magyarok milliói nyomorognak, rossz körülmények között élnek. Nem fáj neki, mert nem érdeklik az emberek. Olyan, mint a graffitizők, akik ráfestenek egy utcanévtáblákra valami szerintük jópofát, de az, hogy valaki emiatt eltéved, nem érdekli őket. David McClelland ír arról a hatalmi motivációról, ami egy ideig ugyanolyan, minden politikusnál, aztán kettéválik. Az egyik a szocializált hatalom, aminek van egy belső étosza, fontos neki a környezet és az emberek közérzete. A másik a perszonalizált hatalom, amikor valaki a hatalom technikusa. Ez a konkvisztádor-magatartás, legázolni az embereket.

Olcsóbban megúsznánk, ha hagynánk futni Orbánékat az eltüntetett ezermil­liárdokkal?

Hogyne! Ha csak pénzbe kerülne, abból könnyebben fel lehetne állni, de ez a rezsim rengeteget roncsol, a lelkekben roncsol, és ez hajszálereken szivárog a hétköznapokba.

Harcos pesszimistaként mi a legoptimistább forgatókönyve?

Van egy mondás: ha valamit a politikusok eltolnak, ugyanannyi év a helyrehozása. Nem tudom, igaz-e, de minél tovább roncsol a rendszer lelkeket, embereket, gondolatokat, kultúrát, annál tovább tart megreparálni.